1983-ban végeztem a BME Termelési Rendszer szakon. A „LADÓ” tanszéken. Nem véletlen ez a név, hiszen a személye, szakmai irányultsága és tanári (professzori) kvalitása meghatározta a tanszék hírnevét. Nemcsak a BME-n, hanem azon kívül is. A termelési rendszer szak segítségével megalapította és meghatározta egy új szakma rendszerét, olyan hosszú távon hasznosítható ismeretekkel, mint a szervezéselmélet, rendszerekben való gondolkodás, az áttekintés igénye. Minden órájában, vizsgáján és a beszélgetésekben benne volt – túl a tárgyi tudáson – a szervezőként és vezetőként való gondolkodás. És azóta látjuk az egészet mindig, a részek felett.
Olyan diplomamunkát készítettem akkor, amely nem a szokásos termelővállalatoktól származó konkrét feladatot old meg, hanem lehetőséget adott egy stratégiai tervezéssel foglalkozó elméleti téma kidolgozására. Támogatta a munka diplomadíj pályázatra történő benyújtását. Igaza lett. Nyertem. Nyertünk. Nyert.
A sors úgy hozta, hogy az egyetemet követően közvetlen munkakapcsolatban nem voltunk. Egy szervezési vállalatnál dolgoztam (mai szóhasználattal: tanácsadó cégnél), majd a 90-es évek elején a gazdasági mérnök szakon tanultam két évet. Ez is „LADÓ” tanszék. Ez is Ladó, hiszen a gazdasági ismeretek és szervezési – vezetési ismeretek és képességek összetartozó elemei annak a „modellnek”, ami bennem egyértelműen hozzá kötődik.
A 89/90-es tanévben egy évre „átállhattam” a másik oldalra. A „LADÓ” tanszékről felkértek, hogy a Szervezéselmélet és módszertan tantárgyat gyakorlatvezetőként oktassam, negyedéves villamosmérnök hallgatók részére. Természetesen a tananyag a professzor úrtól kapott, az általa szerkesztett ismeretekre épült. Túl a felelősségteljes feladaton, igazi élvezet és kihívás volt továbbadni valamit az ő szemléletéből.
A 90-es évek második felétől a biztosítási szakmában dolgozom, először beosztottként, 2000 óta pedíg – a mai napig - vezetőként. Az eltelt közel húsz év alatt, megváltozott és kinyílt a világ, elárasztanak minket a korszerű ismeretek, a régiek elavulnak. Professzor úr modellje azonban tovább él. A napi vezetői, szervezői munkám során rendre „előhívom” azokat a gondolatokat, melyeket tőle halottam. Használható, sőt elengedhetetlen kapaszkodók; számomra ma már nélkülözhetetlen szemlélet. A korszerűbb módszerekben meglátom az 1983-ig tanultakat, gyakran „Ladóval” értem meg azokat. Azt gondolom, történjen bármi, egy életre össze lettünk kötve.
Amikor Ladó professzor úr végleg nyugdíjba ment, egy barátom, neki kollégája, minden évben szervezett találkozót a lakásához közel, egy étteremben. Néhányan voltunk ott, vacsoráztunk, beszélgettünk, élveztük a professzor úr társaságát. Őt mindig érdekelte, hogy kivel mi van, hogyan alakul a sorsa, emlékezett azokra az eseményekre, amelyeket visszaidéztünk, reagált a velünk történtekre. A bölcsessége, a világról alkotott képe, tisztán látása az utolsó éveiben sem kopott meg. Minden vacsora hozzátett egy kicsit a diplomámhoz. A személyes találkozások a halálával megszakadtak, a többi megmaradt és tovább él.
Jelinek Tamás
Bp. 2008. szeptember 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése